Mozaikcsaládok: édesek és mostohák

Sok kisgyermek nő fel olyan családban, amelyben a szülők már többedik házasságukban élnek, és az új kapcsolatba magukkal hozták a korábbi házasságból született gyermeküket is. Pótapák és pótanyák, mostoha- és féltestvérek... hogyan éli meg mindezt egy kisgyermek, s miként segíthetnek neki a felnőttek beilleszkedni az új családjába?

Az 5 éves Tomi rendszeresen rosszalkodik az óvodában - ilyenkor kiültetik a folyosóra, hogy ne tudjon verekedni. Kérdésemre, hogy miért van ez, konokul azt hajtogatja: "mert rossz vagyok". A további beszélgetés során hozzáteszi: "anyuék is ezért váltak el". Édesanyja megerősíti: amióta összeköltöztek az új apukával, Tomi tényleg gyakran megkérdezi, hogy mindez miatta történt-e.

A 6 éves Léna nem tud aludni, az éjszaka nagy részében csak fekszik az ágyon és gondolkodik. Az a kérdés foglalkoztatja ilyenkor, hogy valójában kik is jelentik az ő családját? Vér szerinti apját ugyanis nem ismeri, de tudja, hogy nem azonos a nevelőapjával, akivel - mióta csak emlékszik - együtt él, és akit édesapának hív. Nagyobb testvére a nevelőapja előző házasságából származik, kisebb testvére viszont közös gyermeke az édesanyjának és a nevelőapjának. Ami Lénát most megzavarta, az az, hogy a vér szerinti apa váratlanul jelentkezett, hogy be szeretné mutatni neki az új családját. Édesanyja hosszasan magyarázta a bonyolult viszonyokat a gyereknek, aki a végén tétován megkérdezte: "de ki az én vér szerinti anyám...?"

Mozaikcsalád

Így hívja a pszichológia az olyan családokat, amelyben a szülők többedik házasságukban élnek, és az új kapcsolatba magukkal hozták a korábbi házasság(ok)ból született gyereke(ke)t is. Persze nem mindenhol olyan bonyolult a helyzet, mint Lénáéknál - legtöbbször a válás után egy "új apa" költözik össze az anyával és gyermekeivel. Miközben egyre gyakrabban találkozunk mozaikcsaládokkal és pótszülőkkel (a mostohaapa, mostohaanya elnevezés helyett a családterapeuták a pótapa, pótanya kifejezést javasolják, mert a mostohának nagyon negatív a tartalma), még mindig nehéz erről beszélni, és sok feszültség, tévhit nehezíti meg ezeknek a családoknak az életét.

Mit jelent egy kisgyermek számára a válás?

Általában nagy megrázkódtatást, még akkor is, ha a gyereknek nem volt jó a kapcsolata az egyik szülővel, vagy ha nagyon sok volt a veszekedés a szülők között. Egyszerűen azért, mert egy kisgyereknek a család egysége jelenti az alapot, az érzelmi biztonságot, és ha ez felbomlik, az számára ijesztően nagy változást jelent.

Mit tehetünk mégis, hogy megkönnyítsük számára ezt az időszakot?

A gyereknek mindenekelőtt időre van szüksége, hogy a változást tudomásul vegye és megeméssze - ezt nem lehet erőszakkal siettetni. Természetesen el kell magyarázni neki (az ő szintjén), hogy mi történt, miért történt, de ez még önmagában kevés: nagyon fontos, hogy megértessük vele, hogy nem az ő hibája volt a válás, hogy ez a felnőttek dolga, amit tőle függetlenül döntöttek el. Sok gyerek küzd ugyanis a bűntudattal, azzal az érzéssel, hogy ha jobban viselkedett volna, a szülei még most is együtt lennének, s ez nagyon megnehezíti számukra az új helyzet elfogadását.

Ami még gyakran okoz problémát, az az elvált szülők kapcsolatának feldolgozatlansága. Ha a válás után a volt házastársak érzelmileg nem tudnak elszakadni egymástól, hanem esetleg heves indulatokkal fordulnak egymás felé, vagy éppen nem állnak szóba egymással, akkor a gyerek nagy dilemmába kerül. Ő mindkét szülőjét szereti, de érzi, hogy ha az egyikről beszél, a másik megharagszik rá és viszont - ezért inkább vagy nem mond semmit vagy torzítja a történteket, hogy megfeleljen a kimondatlan elvárásoknak. Kialakul benne az a meggyőződés, hogy ha szereti a pótszülőt, akkor azzal elárulja a saját szülőjét.
A felnőttek felelőssége, hogy - akár szakember segítségével - megpróbálják minél jobban feldolgozni az elválást, mert az elintézetlen "ügyek" érzelmi teherként rakódnak rá a következő kapcsolatra - és legjobban a gyereket nyomják.

Gyerek-pótszülő kapcsolat: a türelem rózsát terem?

Akár rokonszenves, akár ellenszenves elsőre a szülő új társa, a kapcsolatépítéshez idő kell. Nincs értelme ezt siettetni, sem megkövetelni a szeretetet - érzelmeket úgysem lehet akarattal előidézni. Amire törekedni lehet és kell, az az egymásra figyelés, a közös programok szervezése, hogy legyen idő és lehetőség a kapcsolat építésére.

De nemcsak a gyerekkel kell türelmesnek lenni a szülőknek, hanem saját magukkal is. Sokan azzal a teljesíthetetlen elvárással lépnek be egy új kapcsolatba, hogy azonnal tökéletes szülővé kell válniuk – aztán keservesen csalódnak. Legtöbbször a pótanyák érzik úgy, hogy azonnal be kell bizonyítaniuk, szeretik és jól gondozzák párjuk korábbi kapcsolatból való gyermekét. Pedig ez nem olyan magától értetődő.
Egyrészt a pótszülőknek nem kell szülővé válniuk, mert a gyereknek megvan a saját anyja vagy apja (akivel jó esetben továbbra is van kapcsolata), s őt nem lehet és nem is kell pótolni. Pótszülővé kell válniuk, de nem tökéletes pótszülővé, hanem "csak" elég jóvá: olyanná, akire lehet támaszkodni, aki mindig elérhető, akivel lehet játszani és orvoshoz menni, de aki nem veheti át a felelősséget a két vér szerinti szülőtől.

Még egy nagy dilemma, ami gyakran jelentkezik ilyenkor: hogyan szólítsa a gyerek a pótszülőt? Ez minden családnál másképp alakul, és az a jó, ha hagyjuk kialakulni, nem pedig elhatározzuk, hogy hogyan kell lennie. Sok gyereknek erőltetett és kellemetlen apunak szólítani a pótapát, így inkább nem szólítják sehogy. Pedig nem a megszólítás jelzi a kapcsolat szorosságát. Érdemes hát kivárni, hogyan alakul, hogyan esik jól hívni a másikat.

Mi segíthet hát a gyereknek beilleszkedni az "új családba"? Az, ha megértőek vagyunk vele és magunkkal szemben, és nem várunk el olyat, amit úgysem lehet teljesíteni. Ha adunk időt a feldolgozásra a gyereknek is, meg magunknak is, és elfogadjuk, hogy a mozaikcsalád másképp működik, mint a hagyományos család. Ha teret és időt hagyunk az érzéseknek, hogy lehessen haragudni, szomorúnak lenni, gyászolni, de legyen alkalom és lehetőség a mindennapokban egymás megszeretésére, a közel kerülésre. Ha ez sikerül, akkor a mozaikcsaládban is átélhető az, amit egy 10 éves, pótapával élő kisfiú mondott egyszer a családterápia végén: "A legfontosabb, hogy összetartson a család".

Fazekas Ágnes
Kikötő pszichológiai rendelő