Nem minden hulladék, ami annak látszik

Kismarty-Lechner Zita a környezettudatosságra ösztönző tevékenységéről ismertté vált Cellux Csoport egyik alapító tagja, inspiráló nőként az Éva Magazin “Éva Díj 2011” egyik jelöltje, és az idei Aranyvackor díj győztes pályázata, a Sári és Nemszemétke című könyv illusztrátora. Hétköznapjaiban háztartási hulladékokba lehel új életet és időnként magbombát gyárt. Elmondása szerint 43 dolgot csinál egyszerre, és csak szívből szeret dolgozni.

A Magyar Iparművészeti Egyetem fotó szakán szereztél diplomát 2004-ben. Pályatársaid többsége a reklámszakma felé vette az irányt, Te viszont környezettudatos életmódra nevelő tevékenységekbe fogtál. Miért?
Engem nagyon zavart az a gondolat, hogy olyan termékek népszerűsítéséhez járuljak hozzá, amelyekben nem hiszek – és nagyon kevés olyan termék van, amellyel azonosulni tudok. Azt viszont már akkoriban is meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy csak olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyekben valóban hiszek. Így találtam ki azt, hogy hulladékokból fogok dolgozni. Először papírhulladékból készítettem füzeteket, majd munkáskabátokból táskákat, amelyek nem kis meglepetésemre felkeltették az emberek érdeklődését is és a vásárokon vevőkre találtak. Így hozott össze a sors hasonlóan gondolkodó emberekkel és így alakult meg a Cellux Csoport is.

A Cellux Csoport tagjai különféle szakmákból érkeztek: van köztetek iparművész, pszichológus, szociológus, grafikus. Nektek köszönhető a “Tükörben a világ” vándorkiállítás, amelyet már tízezrek láthattak országszerte, és rendszeresen tartotok foglalkozásokat gyerekeknek is. Hol lehet Veletek találkozni?
Egy kicsit olyanok vagyunk, mint egy vándorcirkusz, mert általában kulturális és oktatási intézmények, civil szervezetek vagy cégek hívnak meg bennünket rendezvényekre. Nemrégiben viszont két állandó helyünk is lett: Budapesten a Parksarok, Szentendrén pedig a Családiház. Mindkét helyen tartunk Ökodesign Műhelyt, a Parksarokban pedig Cellux Gyerekkonyhát is.

Az Ökodesign Műhely egyedisége abban áll, hogy háztartási hulladékból alkottok tárgyakat, és közben sokat beszélgettek a környezetvédelemről is. Mennyiben más ez a manapság recycling art-nak nevezett hulladékhasznosítás, mint az az ösztönös újrafelhasználás, ami nagyszüleink, szüleink számára még természetes volt, amikor kukoricacsuhéból babát, táskát készítettek, a maradék textilből lábtörlőt, vagy a kiszuperált boronatárcsából grillsütőt?
Én is úgy gondolom, hogy az a szemlélet, amit mi képviselünk, egyáltalán nem új. A nagypapám például technika tanár volt, az ő pincéje számomra az újrahasznosítás fellegvára. Nagyszüleink generációja még környezettudatosan élt, ezt önmagában a tárgyak szeretete, tisztelete is elősegítette. Az, hogy mi huszonévesen odáig jutottunk, hogy a környezettudatos gondolkodást tanítani kellett, annak volt köszönhető, hogy akkorra a világ már válságban volt.

Tehát egyfajta “világjobbítási” szándék vezérel?
Véleményem szerint az emberiség sajnos már túl van azon, hogy a környezeti problémákra tökéletes megoldást tudjon találni. Mi már tűzoltást végzünk, gyorsan kell reagálnunk az eseményekre. De látunk eredményeket, mert amíg 2006-ban még sokat kellett beszélnünk például a szelektív hulladékgyűjtésről, ez ma már nincs így, hiszen mostanra az óvodákban, iskolákban is tanítják ennek fontosságát, és sokat beszél róla a média is.
Azt tapasztalom, hogy az egyes társadalmak környezettudatossági szintje eltérő, Magyarország pedig meglehetősen le van maradva a nyugati társadalmakhoz képest. Ez annak is köszönhető, hogy a rendszerváltáskor a hiánygazdaságot váltotta fel a fogyasztói társadalom, és az emberek több évtizeden át elfojtott vágyaikat élték és élik ki a fogyasztásban. Úgy érzem egyébként, hogy a környezettudatos kommunikációnak ma már nem arról kell szólnia, hogy én elmondom, hogy te mit csinálj vagy mit ne csinálj, hanem sokkal inkább együttműködésre kell az embereket ösztönözni. Hogy mindenki érezze, az ő cselekedetei hogyan hatnak másokra, a világ egészére. Mi is ezt próbáljuk erősíteni a foglalkozásainkon.

hirdetés

Hogyan valósul meg ez a törekvésetek például a Cellux Gyerekkonyhában?
A Cellux Gyerekkonyha két munkatársam, Virágh Nelli és Dani Gitta ötlete, ők is vezetik a foglalkozásokat, amely nem csak főzésből áll, hanem egy komplex program. Az egészségtudatos táplálkozás jegyében a foglalkozások többnyire egy-egy olyan elfeledett gabona vagy más növény köré szerveződnek, amelyet érdemes lenne visszahozni a mai táplálkozási kultúrába is. Sokat beszélgetünk magáról a növényről, a gyerekek megtudhatják, hogy miért jó az adott növény az egészségnek, és együtt készítenek belőle egy vagy többféle ételt.
Főként a gyerekek főznek, de a szülők is jelen vannak, mert az a célunk, hogy a család képes legyen majd integrálni a növényt a napi táplálkozásába. A főzést kiegészítjük egy olyan foglalkozással is, amely az adott növénnyel kapcsolatos összefüggések megértésére ösztönzi a gyerekeket: amikor például a kölesről volt szó, madáretetőket építettünk, és elmondtuk, hogy a köles ideális madáreledel, ellentétben a kenyérbéllel, amitől viszont megfájdul a madarak pocakja.

Erről jut eszembe, olvastam valahol, hogy időnként magbombát is készítesz. Mi is az tulajdonképpen?
A “Tükörben a világ” kiállításhoz találtunk ki egyszer egy kertészkedős foglalkozást, és Virágh Nelli (aki egyébként kertész, a szerk.) javaslatára a főhőse a magbomba lett. Egy gerillakertészkedési módszer ez: föld és agyag keverékébe magvakat gyúrunk. Ezt a “bombát” az agyag jól egyben tartja, és a földdel keverve jó tápanyagforrás is. Ha strapabíró növénymagvakat választunk, és az így elkészült agyagbombát eldobjuk, akkor a magvak a “becsapódás helyén” kikelnek, és zöldül a terep.

Önálló művészként is hű vagy önmagadhoz. Színes műanyag flakonokból készítesz saját tervezésű, bájos ékszereket, és az első mesekönyv-illusztrációs munkád is a hulladékhasznosításhoz kapcsolódik: a Mandl Péter tollából született Sári és Nemszemétke című mesét a Te illusztrációid teszik teljessé. Ez a könyv – mese egy olyan világról, amelyben semmi sem számít szemétnek - lett az idei Aranyvackor díj nyertese, és a kötet még az idén megjelenik. Milyen állomás ez az életedben?
A könyv sikere nagyon sokat ad nekem. Egyrészt azért, mert a mese fontos eszköz a kisgyermekkori szemléletformálásban, másrészt mert a napjaim többségét alkalmazott műfajjal töltöm, ennél a könyvnél pedig azt az igazi alkotói örömöt élhettem meg, amivel csak az öncélú alkotóművészet tudja megajándékozni az embert. A könyvet egyébként a Cerkabella kiadó fogja kiadni, a tervek szerint idén ősszel.

Ha elmennék a lakásodba és körülnéznék, akkor látnám azt, hogy Te környezettudatosan élsz és recycling art-tal foglalkozol?
Hát, ne egy műanyag világot képzelj el! A tárgyaim között nagyon sok a régi dolog, jópár közülük még a férjem dédapja idejéből való. Az én kézlenyomatom leginkább abban látszik, hogy ezeket a tárgyakat rehabilitálom, és a férjemmel együtt életre keltjük őket. Imádok gyönyörű színre lefesteni egy régi tárgyat – mondja Zita csillogó szemmel, lelkesen. Átfesteni egy régi karnist vagy széket, az számomra maga a mámor! – zárja a beszélgetést nevetve.