Szülő és pedagógus: háború vagy béke?

A szülőt hívatják, a szülő megy. A szülő fél, a szülő azt szeretné, ha minden rendben lenne. Nem sok ambíciója van: élni, és élni hagyni, őt is csak hagyják békén. Arra vágyik, hogy az ő gyereke legyen a legszebb, a legjobb és legokosabb, büszke lehessen rá, néha éppen azért is, mert más felmutatnivalója nincs az életben. A gyereke az élete főterméke, nem csupán a szeme fénye.

A szülő jó szülő akar lenni. Szigorú, de igazságos, gyengéd, de következetes. Tudja, hogy ez a mérce. Tudja, mit követtek el ellene a saját szülei, tudja, mi az, amit nem így akar a saját gyerekével. Tudja, mire képes, néha azon felül szeretne jó szülőként teljesíteni. Tudja, hogy elvben ösztönös a dolog, de ez nem téríti el attól, hogy kilószámra olvassa a szakirodalmat, bújja az internetes fórumokat: ti hogy csináljátok? Te tanulsz a gyerekkel? Te mit engedsz meg? Mit nem? Nyílt színi fórumok a játszóterek, sőt már a szülőszobák, ahol vita folyik egyenrangúak között a közös gondokról. A gyerekek viselt dolgairól beszélgetnek a szülők egymás közt, az anyukák egymás közt, a felnőtt testvérek, a baráti körök, egyedül a szülők szüleit nem kérdezik meg…

szólj hozzá: Bácskai Juli Pszichoszínháza 2

Bácskai Juli Pszichoszínháza – A másik arcod

És akkor a szülőt hívatják. Behívatja az óvónő, és számon kéri, miért nem olyan a gyereke, mint a többi. Miért nem olyan, akivel neki, az óvónőnek könnyebb dolga lenne. A szülő hebeg-habog, zavarban van, áll egyik lábáról a másikra, kicsit igazat is ad az óvónőnek, de a szíve mélyén mégsem. Azt gondolja, oldja meg ő, ha baja van, ezért fizetik, ez a szakmája, épp elég nekem a saját szakmai gondjaimmal küzdeni egész nap, és utána otthon pedagógusnak lenni, képesítés nélkül!

Nálatok milyen a szülő-pedagógus viszony?

Egyenrangúak vagyunk, mindig mindent meg tudunk beszélni.

Tisztelnem kell a pedagógus tekintélyét, ha jót akarok a gyerekemnek.

Helyzetfüggő, hogy van-e konstruktív szülő-pedagógus párbeszéd vagy nincs.

Szerintem a pedagógusnak a gyerekkel van dolga és nem a szülővel.

Aztán a gyerek cseperedik és iskolás lesz. És a szülőt
hívatják, a szülő megy. A szülő fél, a szülő azt szeretné,
ha minden rendben lenne. Nem sok ambíciója van: élni,
és élni hagyni, őt is csak hagyják békén. Eddigre már
nem gondolja, hogy az ő gyereke mindenkinél szebb
és jobb, de azt sem tűri jól, ha negatív minősítést kap.
Mit tegyen? Védje a gyerekét vagy álljon a tanár mellé?
Árulja el a saját kölykét és adjon igazat az őt szapuló
pedagógusnak? Vagy álljon a gyereke mellé és ezzel
későbbi bosszúállás tárgyává emelje a tanár szemében?
Ez a dilemma akkor is fennáll, ha ő maga is egyetért
a tanár minősítésével (pl. Jó képességű az a gyerek,
csak lusta.), és akkor is, ha nem ért egyet. Mert a
szakbarbárnak nevezett tanár csak a saját tárgyát
követelné felsőfokon, a gyereknek meg ott van még
a többi tárgy is.

Mi az igazi baj? Miért okoz ez a Nagy Találkozás érzelmi és hiúsági kérdéseket?
Nos, a választ régen tálalni kellene a pedagógiának. (Néhány modern felfogású iskolában már nem idealizmus, hanem valóság.)

Milyen lenne az ideális kapcsolat a szülő és az őt oktató pedagógus között?

A minősítés mindig csakis a gyerek teljesítményéről szólhat és nem a gyerek személyiségéről.
A minősítés nem a szülőre vonatkozik, hanem a gyerekre.
Közös a felelősség, közös megoldást kellene keresni és találni.
Egyenrangúság (manapság előfordul, hogy a háromdiplomás szülő feszeng a frissen kikerült alacsonyabb végzettségű, nulla tapasztalatú pedagógus előtt)..
Egyenjogúság.
A gyerek bevonásával beszélgethetnének magáról a gyerekről.

Szerző: Bácskai Júlia, pszichológus, "szabadszóműves"

hirdetés